A Tar Károly sorozatszerkesztő által tervezett Erdélyi Kiskönyvtár 14-15. kötete, TANÚSÁGTEVŐK címmel jelent meg a NIS Kiadónál, Kolozsvárott, 1995-ben, az Erdélyi Szövetség és a Lakitelek Alapítvány támogatásával. A kötetben Aniszi Kálmán kérdéseire válaszolnak: Fábián Ernő, Gaal György, Székely János, Tőkés László, Benkő Samu, Kötő József, Gáll Ernő, Kovács András, Cs. Gyimesi Éva, Péntek János, Katona Ádám. Az alábbiakban a Fábián Ernővel készült beszélgetést adjuk közre teljes terjedelmében. Fábián Ernő születésnapjának 90. évfordulóján tisztelegve.
ANISZI KÁLMÁN: - Az újabb történeti és társadalomtudományi irodalom nemzetiségen olyan etnikai közösséget ért, amely megelőzte az újkori nemzet keletkezését. A társadalmi rendszerek megváltozásával rendszerint változások állnak be bizonyos fogalmak használatában is. Ez történt most is: a nemzetiség fogalom helyébe ismét a kisebbség fogalma lépett. Fábián Ernővel, az erdélyi kisebbségkutatóval ezt a kérdést igyekszünk körüljárni.
FÁBIÁN ERNŐ: - A „nemzetiség” a modem nemzet történeti-etnikai előzménye, de nem azonos vele. Olyan etnikumról van szó, amely a törzsszervezet felbomlása után alakult ki, és történetileg megélőid az úgynevezett polgári nemzet kialakulását. (Szücs Jenő)
A kisebbség fogalmát nem közmegegyezés alapján cserélték ki a második világháború után, hanem megfontoltan, a félreértés szándékával végezték el a „műtétet”.
Azt akarták ezzel bizonyítani, hogy a nemzetiség fogalom egyben az egyenjogúságot is kifejezi, mert a nemzetiség saját sorsának az irányítója lett. Még pontosabban:
Petru Groza az állami és politikai élet magyar nemzetiségű tisztviselőivel folytatott beszélgetésben azt fejtegette, hogy a kifejezéscsere azért vált indokolttá, mert a kisebbségi terminus nemzetiségi vonatkozásban feltételezi az uralkodó többséget: azt a gondolatot rejti magában, hogy a politikai hatalomból nem minden állampolgár részesedhet egyformán.
Annyi évtized távlatából ítélve: a kifejezéscsere nem hozott semmilyen változást. Egyébként is a kisebbségi kérdés rendezése - a gyakorlat kérdése. Egy kisebbség akkor szabad, ha önkormányzattal rendelkezik, maga intézi saját ügyeit. Hiába nevezünk egy népcsoportot nemzetiségnek, ha jogaiban korlátozzák, másodrendű állampolgárnak tekintik, megtűrt idegennek.
Mint ismeretes, J.G. Herder a nemzetet olyan kollektív személynek tekintette, amelyet a szellemi és lelki szubsztancia, a népszellem („Volkgeist”) fejleszt ki a nyelvben és a kultúrában.
"Azt hiszem - írta Herder -, hogy minden nép a saját nyelvével teremt magának közösséget... A nyelv és a fül szövetsége kapcsolja össze a közönséget, általa fogadjuk be a gondolatokat és tanácsokat, hozunk döntéseket, közöljük egymással a felvilágosításokat, örömünket, bánatunkat. Aki egy közösség nyelvén nevelkedett, aki szívétlelkét ennek a nyelvnek adja és általa fejezi ki, az ennek a nyelvnek a népéhez tartozik.”
Eötvös József is nemzetiségen az embereknek olyan közösségét értette, amely saját személyiségének öntudatára ébredt. Lényegében a kisebb ség is azon kollektív szubjektumhoz tartozik, amely saját személyiségének az öntudatára ébredt.
A kisebbség az anyanemzet szerves része. Ezért különálló nemzetiségnek tekinteni nem lehet. Kétségtelen, hogy a legnagyobb visszaéléseket és torzításokat a nemzeti kisebbségek meghatározásával kapcsolatban követték el.
Az első világháború után az utódállamok képtelenek voltak elismerni a nemzetközi jog új rendszerét, mellyel a Népszövetség patrónust állított a nemzeti kisebbségek fölé. Balogh Artúr a kisebbségek védelméről írott könyvében (A kisebbségek nemzetközi védelme, 1928) joggal kifogásolta, hogy a kisebbségi szerződések a kisebbség fogalmát nem határozzák meg kellő szabatossággal. Sajnos, Balogh Artúr meghatározása is jórészt a kisebbség körülírására vonatkozik. „Kisebbség alatt azokat az állampolgárokat kell értenünk, akik faji (etnikai), vallási vagy nyelvi tekintetben különböznek az állam többségét alkotó polgároktól, tehát vallási vagy nemzeti kisebbséget alkotnak. Ez a kisebbség szorosabb értelemben vett fogalma.”
Az állam többségét képező állampolgároktól való különbözés azonban nem fejezi ki a nemzethez tartozást, és azt sem, hogy a kisebbségnek mint kollektív személyiségnek rendelkeznie kell a politikai és kulturális önigazgatást biztosító jogokkal. A kisebbségi szerződéseknek is az volt a fogyatékosságuk, hogy a kisebbségeket nem tekintette kifejlett kollektívumnak, s így jogi alanyként sem szerepelhettek, a jogvédelemben nem rendelkeztek perképességgel.
- A mai társadalom a sérült lelkek társadalma. Mindannyian egzisztenciális félelemben élünk, saját közösségünket féltjük az elpusztulástól, pontosabban: az elpusztítástól.
- Azzal a különbséggel, hogy a kisebbségek félelme reális, a többségi nemzeté amolyan maga kreálta félelem. Ez azért veszedelmesebb, mert reális, mert agresszív, mindenképpen likvidálni akar, az Endlösungot keresi, hogy az ellenség elpusztítása után háborítatlanul vegetáljon. Szándékosan használom a vegetálás szót, mert egy erőteljes, hiteles értékeket teremtő nemzet nem a likvidálás eszközével verseng, hanem a szellemiekben, alkotásokkal.
Ezektől a nyavalyáktól megítélésem szerint csak úgy lehet megszabadulni, ha a diktatúra bukása után a többségi nemzet és a kisebbség elvégzik a maguk önvizsgálatát, hogy eljussanak a felelősség felismeréséig. Ez nálunk nem történt meg.
E helyett folytatódott a nemzeti öntömjénezés és a kisebbségek diszkriminálása.
- Feljegyzések szerint Nagy Frigyes egyszer azt mondta, hogy egy terület meghódításához két dologra van szükség: történetírókra, akik bizonyítják a „történelmi jogot” és hadseregre, amely elfoglalja. Ezzel arra a román részről unos-untalan hangoztatott gondolatra utalok, hogy ki volt itt előbb.
- A történetírás az égvilágon mindent bebizonyít. Az erdélyi kérdés rendezésénél a történetiségre (a kitalált történetiségre) nem lehet alapozni. A kivándorlás, illetve a kényszerű kivándoroltatás járhatatlan út és embertelen. A Ceauşescu diktatúra egyik legnagyobb bűne, hogy a szászokat és a svábokat eladta. Ezzel az ország gazdasági erejét gyengítette meg.
Az önként vállalt kivándorlás erkölcsileg árulás.
Magyarország nem követheti a német megoldást: minden német kitelepítését. Ehhez hiányoznak az erőforrások is.
Van-e igazi megoldás? Itt mondhatni megáll a tudomány. Mert hiszen nem matematikai példáról van szó, hanem élő, eleven emberekről - különböző nyelvű és kultúrájú emberek közösségéről. Az igazi megoldásba a feladvány tagjai is beleszólnak, mindenik a maga érdeke és politikai kultúrája szerint. Képzeljünk el egy olyan matematikai egyenletet, ahol a tagok - x, y, z - megszólalnak, hogy merre haladjon a tanár okoskodása.
Az elméleti megoldás a svájci és a finn modell. Más nincs. Csakhogy Erdély különböző nyelvű és kultúrájú népei – a feladvány tagjai – vajon mikor fogják megérteni a sokszínűségében jelentkező gazdagságot és demokráciát?
A társadalom jelenlegi tudatállapota nem ilyen irányú elmozdulásra enged következtetni. Az államhatalom még mindig homogenizálni akar. Mint az előbb is jeleztem,
a tőke és a hitel mellett a legszükségesebb hiánycikk az önvizsgálat. Múlt és jelen kritikai felülvizsgálása. Mondhatnám úgy is, hogy a nemzeti tudatok újjáépítése. Enélkül soha nem jutnak el az egyedüli ésszerű megoldáshoz, a svájci és finn modellhez, valamint a közös európai érdekek és értékek felismeréséhez.
Az egyenlet tagjai is ugyanazt kell hogy akarják. Arra vonatkozóan, hogy Kelet-Közép-Európában milyen erőteljesen hatalmában tartja a lelkeket a sacro egoisma, egy történetet említenék. Amikor Václav Havel még megválasztása előtt arról beszélt a televízióban, hogy Csehszlovákia erkölcsi válságát – sok egyéb mellet – a német lakosságnak 1945-ös könyörtelen kitelepítése is tetézi, beszédét heves felháborodás fogadta, tiltakozó levelek, utcai demonstráció. A mozgalmat felkarolta – ahogy az a nomenklatúrához illik – a kommunista párt is, így próbálva eltusolni hitelvesztését.
Képzeljük el, hogy valaki valami hasonlót mondana Romániában a kisebbségek elnyomása és kifosztása miatti bűntudatról. Félő, hogy idegen országba kellene bújdosnia a sacro egoisták elől. Václav Havel mint demokrata elmondta véleményét országa erkölcsi válságáról, de mennyit tűrnének el ott, ahol nem Václav Havelek az államelnökök?
- Semmi esély a józjan ész győzelmére?
- Annyira nem vagyok optimista, hogy az értelem és a józan belátás győzelme mellett tegyek hitet. A történelem nem morális olvasmány. A legnemesebb célok és törekvések is rendre elbuknak.
Mi most leginkább egy kudarchalmaz tetején érezhetjük magunkat, félelmektől és veszedelmektől szorongatva. Ez a helyzet azonban nem képezhet kibúvót a felelősség alól. Az értelmetlenségben is meg kell próbálni az értelem és a józan ész érvényesítését.
Másfelől a történelem nemcsak kudarcok halmaza, hanem egyben kiszámíthatatlan is. Persze kedvező fordulatok is bekövetkezhetnek. Olyan változásokra gondolok, amelyek az értelmet és a józan belátást segítik, esetleg viszik győzelemre. Idővel a nemzeti tudatok is változnak, átalakulnak. Az egzisztenciális nemzetféltést sem látom feloldhatatlannak.
Ami mindennél fontosabb, az az, hogy a kisebbség semmi olyasmiről nem mondhat le, ami őt megilleti. Engedelmeddel Deák Ferencet idézem:
„Amit erő és hatalom elvesz, az idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatja, de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemond, annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges".
Mindennek az a feltétele, hogy Romániában olyan demokrácia alakuljon ki, hogy senki ne tudjon senki felett uralkodni. Ez irányú kétségeimet mondom el, hogy ne kerekedjen felül bennem a borúlátás.
És még valami! Dőreség lenne a svájci vagy a finn modell átplántálását a kormánytól, a parlamenttől vagy a politikai pártoktól várni. Erre csak az általános európai rendezés keretében kerülhet sor, nemzetközi jogi garanciákkal.
- Úgy tűnik, hogy szinte mindent elölről kell kezdeni. Az eltelt hetven évben a kisebbségi jogokat Romániában soha nem tartották tiszteletben. Azokat sem, amelyekre kötelezettséget vállaltak, és azokat sem, amelyekre a politikai rezsimeket a józjan belátás kellett volna hogy kényszerítse.
- A nemzeti tudatban mindenekelőtt a kisebbségről alkotott image-t kellene radikálisan megváltoztatni. Amíg ez nem történik meg, a többségtől nem lehet semmi jót várni. A decemberi népfelkelés után kialakult vagy újrakovácsolt programideológiákban az ellenségkép egyáltalán nem változott meg.
Programideológiáknak nevezzük azokat az ideológiákat – ezek lehetnek politikai mítoszok is –, amelyek bizonyos politikai törekvéseket és érdekeket az adott (vagy volt) társadalmi politikai állapotok gyökeres megváltoztatásával akaiják elérni. Megkülönböztetünk jövőkép meghatározta és ellenségkép által meghatározott programideológiákat. (Szabó Miklós kifejezései.) Az ellenségkép meghatározottság a nacionalista és fasiszta ideológiák jellemző vonása.
Sajnos, ezekben az ideológiákban és a széltében-hosszában teijesztett politikai mítoszokban a nemzetbiztonságot és a jólétet fenyegető főellenséget továbbra is a kisebbségek – legfőképpen a magyar kisebbség – jelentik. Ugyancsak a kisebbségek alkotják az untermensch-et, a leigázni való alsóbbrendű embert is. És ne feledjük, hogy az agitatív ideológiákban a vélemény generalizálását is az ellenségkép végzi el, és ez a médiák révén tudatosul az egyszerű emberekben is.
Előbb a nemzettudatot formáló ideológiákat kell korszerűsíteni, és csak ezután következhetnek azok a reformok, amelyek biztosíthatják a nemzeti kisebbségnek azokat az egyéni és kollektív jogokat, amelyek nélkül európaiságról nem beszélhetünk. Szerintem csak úgy lehet elkezdeni, hogy előbb az emberek gondolkodását, mentalitásukat megváltoztatják. Azután aztán szinte magától jönnek a reformok is.
- A jogok visszaállításának és szavatolásának melyek lennének a garanciái?
- Fontossági sorrendben a következőkre gondolok:
a) uralom nélküli demokrácia (erről előbb már szóltam),
b) demokratikus közgondolkodás,
c) intézményesen is biztosított kisebbségi önkormányzat és kollektív jogok (például: alkotmány, nemzetiségi törvény stb.),
d) nemzetközi jogi biztosítékok, oly módon, hogy a kisebbség mint jogi alany bármikor panasszal fordulhasson a nemzetközi fórumokhoz.
Ezek nélkül érdemleges előrelépést elérni nem lehet. De kompromisszumot sem érdemes kötni, sem engedményeket tenni. Ha az egyik tényezőről lemondok, az egész összeomlik.
Alamizsnákból élni csak ideig-óráig lehet. Egyébként sem vagyunk koldusok, kultúrában épp olyan értékesek és erősek vagyunk, mint a többségi nemzet.
- A romániai népek szükségszerei egymás mellett élését senki épeszű ember nem kérdőjelezheti meg. Természetesen nemcsak a magyarokról van szó, hanem a Romániában élő közel hatmilliós kisebbségekről, az ország osszlakosságának közel egynegyedéről. Ennyi embert nem lehet kiűzni az országból, bármennyire kívánják is egyesek. Az alakuló új európai viszonyok közt nemde a gyújtogatók (Vatra) is elenyésznek, elégnek, eszméikkel és gyűlölködéseikkel együtt?
- A jövő, mely felé haladunk, olyan otthonosság létrehozása, amelyben mindenki: románként, magyarként, németként, tatárként, ukránként, cigányként jól érzi magát. Ezt csak egyféleképpen lehet elérni: a kisebbségi kulturális és politikai autonómiák rendszerének a kiépítésével. Nincs más járható út. És ez felel meg a közös keresztény európai kultúra kívánalmainak is.
- Térjünk vissza befejezésül a kefejezésekhezf Mert hiszen egy fogalom, kifejezés némelykor többet mondhat, mint egy hosszúra nyújtott elméleti értekezés. Gondoljunk csak olyan ideológiai csinálmányokra, mint a „munka közös nyelve”, „egységes dolgozó nép”, amelyek, ha burkoltan is, bizonyos értelemben magukban foglalták az igazi célt: a homogenizálást, a kisebbségek erőszakos beolvasztását a „többezeréves” népbe. De most nem ilyen szemfényvesztésről van szó: mit kezdjünk például a hazai magyar kifejezéssel?
- Hogy egyáltalán hazáról és hazairól lehessen beszélni, hazának kell lennie. Ismét Eötvös egy mondatát idézem: „Ahol nincs szabadság, ott haza sincs."
Ahhoz szabadok kell hogy legyünk és rendelkeznünk kell mindazon jogokkal, amelyek az európai normák szerint megilletnek bennünket, hogy Románia esetében hazáról és hazairól beszélhessünk.
A szabadságában korlátozott és biztonságában veszélyeztetett, mi több, fenyegetett ember sehol a világon nem érzi hazájának azt a földet, ahol él és dolgozik. Ezzel semmi újat nem mondok, de ki kell mondani, ha őszinték akarunk lenni önmagunkhoz és másokhoz.
Az erdélyi magyar kifejezés pedig azért nem jó, mert kizárja a Kárpátokon túl élő magyarokat és csángókat. Sokkal helyénvalóbbnak érzem a romániai magyarság vagy romániai magyar kifejezést.
Ebben mindenki benne foglaltatik, aki magyarságtudattal rendelkezik az ország földjén. Az összmagyarsághoz is ekképpen tartozunk. Ami a fejlett kultúrát – az úgynevezett magaskultúrát – illeti, nem tévedés erdélyi magyar kultúrától beszélni.
A Romániában élő magyarság sajátos kultúrája és kulturális öntudata Erdély földjén keletkezett és most is Erdély az otthona. Ez a közös kincse és megtartó ereje a romániai magyarság egészének.
("Ahol nincs szabadság, ott haza sincs”: Hó-Nap, 1994/1.)
Kovászna, 1990. augusztus.